Nos, az előző bejegyzésemben megemlékeztem az estéről, amit beáldoztam E. miatt, és reggelig teáztunk. Nos, a péntek estém úgy telt, hogy elvileg este 7-re jött volna át vacsorázni, amit ugye én alkottam, mert hogy még mindig félisten vagyok a konyhában is.

 A 7 órából végülis olyan fél 10 lett, amiben az volt a jó, hogy legalább nyugodtan rendet tudtam rakni itthon. A kaja mennyei lett, az ő fanyar és általam szakrasztikusnak mondott stílusa ellenére is dícsérte, szóval olyan rossz tényleg nem lehetett. Mivel egész nap nem ettem, így ez teljesen mindegy is volt nekem.

Közben szolidan fogyasztottunk nagyapám fehérborát, és mivel én elkeztem elbágyadni, én célba vettem az ágyam, és megágyaztam neki is. Egész este alig beszélgettünk, mert igazából van egy olyan sajtosságom, hogy amikor valakit nem ismerek apró szurkálódásokat eszközölök, hogy megtudjam meddig mehetek el, másrészt, hogy kihozzak belőle valamit, amiről utána el lehet kezdeni beszélgetni, és többet megtudok róla.

Nála eddig sosem sikerült eljutni. A leghosszabb összefüggő szöveg, ami elhagyta a száját 4 mondat volt, mióta ismerem... És ez ma este sem volt másképpen, szóval viszonylag gyorsan elaludtam. Nem bújtunk össze, a legminimálisabb testi kontaktus sem volt.

Reggel pedig mocorgott, hogy menni szeretne haza. Hát gyorsan  embert faragtam magamból és elkisértem, a h é v ig.

Ő is érezte, meg én is, hogy ebből köztünk semmi sem lesz. Valahogy nem találtunk közös hangot. Én nem szeretném tovább rabolni az idejét. Mert tudom, hogy ebből nem lesz semmi. Ő nem látta ennyire sötétnek a dolgot, pedig szerintem több, mint reménytelen a dolog. Halva született.