Egy munkával vaskosan megrakott hétnek járok a végénél.
Ami pozitív, hogy ismét önmagam vagyok az irodában, megint rámtört az alkotókedv, és naon kreatív időszakom élem, amit a projekt manager igyekszik némiképpen megtörni, kimutatásokkal, számokkal, táblázatokkal, és minden más finomsággal. De nem hagyom. Szárnyal a képzeletem.
Másrészt tegnap voltam Tomika szülinapján a kettes számű törzshelyemen, és régóta először, egy picit out standernek éreztek magam. Mindenki el volt mindenkivel. Anikó és Sándor végre, egy évnyi vergődés után egymásra találtak, és most dúl a L'Amour. Aztán a kisebbik iráni kislány és Bálint barátunk is összeakadt, már lassan 2 hete. Szóval körbenéztem, és mindenki mindenkivel, egymás nyakában, smárolva, összebújva, és mocsok cudarul éreztem magam.
Aztán odaültem Ildikóhoz és Natáliához beszélgetni. Ildikó a barátnőmről faggatott, kifejtettem neki a helyzetet egészen részletesen, vagyis, hogy nem állunk sehogy, és nem tudom ennek az áldatlan állapotnak, ami negyedik hete tart, majd egyszer vége lesz-é. Vészesen közeledik ugyanis a kisasszony születésnapja, engem marhára nem hívott, és úgy általában sem keresett lassan 4-5 napja.
Szóval cudarul éreztem magam, ez a nagy helyzet. A dologban a szar az, hogy pont G miatt hagytam a Ildikó projektet visszafordulni inkább a barátság mederbe. Ilyenkor azért erős megingásom van azzal kapcsolatban, hogy nem döntöttem túlságosan jól. Oké, rosszkor találkoztunk meg minden, de ez azért mégis szar így.
Olyan ember vagyok, akinek kellenek a visszajelzések, azok nélkül megdöglöm.
És ez most sincs másképpen.
Utolsó kommentek