Ha édesapámnál vagyok, az még furcsább, mert érzem hogy szeretné hogy ott legyek vele többet, ne csak a kötelező ebédeken, vacsorákon, vagy éppen temetéseken. Viszont nem érzem jól magam ebben a kisfaluban. Idegenek tőlem az illatok, az emberek. A szoba pedig ahol alszom dohos. Legalábbis a fejemben, és az emlékeimben mindenképpen.
Bennem él még, amikor 8 évesen az a ház még apám megboldogult bátyjáé volt. Amikor egy-egy családi ünnepen sokan voltunk a nagyszülői háznál akkor aludtam abban a szobában. Más milyen volt mint most, de a lelki szemeimmel még látom a falon az olcsó munkás cigaretta által rajzolt barna foltokat, érzem a füstös nehéz levegőt, ami alig hagy lélegezni a hideg ágyban. A hallom a 20 éves tévé zúgását, és hallom Jánost, ahogy ordenáré módon röhög minden elbaszott poénon.
A ház ma teljesen más, mint akkor. Mióta János meghalt édesapámé. Látszik rajta apukám munkabírása, és Marika aprólékossága és lelkesedése. Tiszta a szoba, világos, friss a levegő, de akárhányszor alszom ott, mindig úgy érzem magam, mint ott akkor 8 évesen. És ez ellen nem tudok mit tenni.
A másik élményem, ami megmaradt a házról a vidéki házakban szokásos tiszta szoba, amit minden vidéki szokás szerint csak akkor használtak, ha vendég érkezett. Akkoriban még nem volt bevezetve a gáz a környéken sehol, így két hőforrás volt az egész házban. Az egyik ugye a sparhet a konyhában (amire anno Tamaráéktól kölcsönkapott matchboxot ráraktam, és leolvadak a kerekei), a másik pedig egy fa/szén tüzelésű cserépkályha a nagyszobában.
Ebből következik, hogy a tiszta szobába ha nem nyitották ki elég korán az ajtót télen a vendégek érkezése előtt, akkor nem melegedett fel teljesen. Innét származik az egyik rossz élményem, amikor is este érkeztünk meg apukámmal, és abban a szobában aludtunk, mert még néhány unokatesóm is ott volt. Az ágy jég hideg volt, esett az eső és villámlott. De emlékszem rá, hogy nem tudtam elaludni, forgolódtam, és olyan hideg volt az ágyneműm, hogy úgy éreztem az eső közvetlenül rám esik.
Mégis, minden alkalommal úgy érzem, hogy egy kicsit meghalok, amikor mennem kell. A legrosszabb, hogy tudom, hogy maradni kellene, de nem tudok. Ott nem érzem jól magam. Nincs az az érzésem, hogy itt vagyok a gyökereknél, hogy az ősök szelleme, meg minden. Semmi ilyesmi. Menekülnék. Ha rajtam múlna, nem is mennék. De elvárják, kell, rokonok, kötelességek, és emlékek. A család sosem arról szólt, hogy mi esik jól, vagy mi nem. Ez nekem mindig a komfort zónámon kívül van.
A másik amiért menekülök mindig is a kaja volt. Ugye, nem eszem disznót, náluk pedig más, csak családi összejövetelekkor van az asztalon, mint húsvét, unokatestvér találkozó, karácsony.
Viszont apámék mióta már a nagyszülők sincsenek őket sincs ami oda kösse, így költözni akarnak. Bárhova, ahol van munka és nem ötvenezret fizetnek. Ez tavasszal lesz aktuális, talán. Addig a karácsonyon kívül egy hétvégére le akarok jönni. Apám miatt muszáj lesz. Ez az én harcom...
Utolsó kommentek